A szülők mindig nagy szerepet játszottak az életemben, és ez örömmel mondhatom, hogy most, közel negyvenöt évesen sincs másképp, sőt, azt kell hogy mondjam, hogy talán még szorosabb lett az édesanyámmal és az édesapámmal is a viszonyom, ha lehet egyáltalán fokozni azt, ami gyerekként volt. A testvérem már más tészta, ő eléggé magának való, nagyon szeretjük egymást, de nem igazán szoktunk sokat lelkizni, vagy órákat beszélgetni telefonon, keveset kommunikálunk, mégis mindig minden fontosat tudunk egymásról, mondhatom azt.
Az édesanyám igazság szerint az, aki minden fontos kérdés előtt, minden sorsfordító választás alkalmával, közel ezerszer meghallgat tőlem minden változatot, minden érvet és ellenérvet, és mindig más választást a folyamat végén. Aztán egyszer csak megunja, és közli, hogy ez a jó megoldás, ez a tökéletes választás, és akkor én vagy felháborodok, hogy dehogy is, majd elmondom a döntésemet, vagy rábólintok, elindulok és megvalósítom. Így leírva ez nagyon vicces kis játék, de nekem nagyon-nagyon sokat tud segíteni.
A legutóbbi ilyen kérdés a kinevezésem elfogadása vagy visszautasítása volt, ugyanis felajánlottak a munkahelyemen egy előléptetést, azonban középvezetői feladatokat kellett vállalnom azzal együtt, irodával és mindennel, ami lehet, hogy mindenki más számára egy nagyon vonzó dolog lett volna, nekem azonban kénszernek tűnt nagyon sokáig. Végül addig nyaggattam ezzel a kérdéskörrel az édesanyámat, hogy meghoztuk a döntést és elfogadtam a kinevezést, saját irodával és vezetői feladatokkal.
Az első munkanapomon az első vendégem pedig az anyukám volt, aki bejött és elmondta mennyire büszke rám, és hogy elértem idáig, és főleg, hogy volt bátorságom elvállalni a feladatot, és hogy ő tudja, hogy tökéletes vezető leszek és átnyújtotta nekem az irodám legszebb díszét, egy Balaton vászonép formájában. Mondanom sem kell, hogy ha hirtelen döntést kell hoznom, csak ránézek a képre, és minden bátorságom összeszedve kimondom a választ. Imádom ezt a képet.